Csüccs!

Vannak az ember életében fordulópontok. 1 éves kor előtt ilyenek például az első mosoly, a hasról hátra fordulás, a mászás, a felállás... Na, de a LEÜLÉSről miért nem beszél soha senki?! Hiszen egy igen bonyolultan kivitelezhető dologról beszélünk. Felállni bárhol lehet: Anya lábánál, a fotel szélénél, a dohányzóasztal sarkánál(!), sőt akár egy megfelelően nagy méretű labda mellett is. A LEÜLÉS viszont komoly szem-kéz-láb koordinációt, probléma-felismerő és probléma-megoldó képességet kíván meg már ilyen fiatalon az embertől! Anya "csüccs!"-felkiáltással próbál segíteni (köszi...). Gyakorlom szorgalmasan, már nagyon jól megy, akár mesekönyvvel vagy babával a kezemben is.  Hát, mit mondjak, egyre nehezebb az élet.

Jelentem, papírom van róla, hogy nem vagyok sárga. Jól hallottátok. Van, aki ezt írásba adja, de ami rosszabb: van, aki ezt írásban kéri!

Az úgy volt, hogy Kati doktornéni minden tanácsadáson megkérdezi Anyától, hogy sok répát meg sütőtököt eszem-e, meg hogy sokat vagyok-e a napon, mert olyan sárgás a bőröm. Anya mindig mondja, hogy igen és igen, meghát Apa se az a skandináv típus. Ennek ellenére Kati doktornéni a legutóbbi alkalommal (talán a megvilágítás miatt) úgy döntött, hogy írásban kéri a bizonyítékot. A bizonyíték állítólag a pisimben és a véremben van (elég durva!), amiket ehhez le kell(ett volna) venni. Anya kérdezte, hogy mégis hogyan vigyen éhgyomri vérvételre egy 11 hónapos gyereket, aki reggel ötkor és fél nyolckor tutira szopizik, vérvétel meg ugye 8 órától van?!... A védőnéni szó szerint ezt mondta: "Szoptatás helyett játszanak vele." Okés. Gondolom, van hogy ő  a vasárnapi ebéd helyett inkább kivasal, vagy vacsora helyett múzeumba megy! Anyánál valahol itt kezdett erősen elvékonyodni az a bizonyos cérna, az otthoni pisivételezési-próbálkozásoknál pedig el is szakadt. Na, ekkor hívtuk Anett doktornénit, ismerősünket a Bethesda-kórházban. Ő már a telefonban azt mondta, hogy tuti nincs semmi baj, éhgyomorra ne vigyenek engem sehova (huhh!), szeretne megnézni, aztán, ha muszáj, leveszi ő a véremet (pisit nem is akart). Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy tűt nem láttam a kórházban, viszont megállapították, mennyire cuki vagyok és mennyire hasonlítok a kicsit sem skandináv Apukámra. Ennyi. Ja, és írásba is adták.

 



Na, ki a legsárgább?

Máté barátom 3 éves lett, így a legutóbbbi Vidám Vasárnap-összejövetelünk lufipukkasztós buliba torkollott. Immár eggyel többen voltunk, mint a szokásos létszám, mert Kira elhozta a vadonatúj kisöccsét is (Anya szerint lassan csak nyílt terepen találkozhatunk, mert kezdünk mindannyiunk lakásához képest túl sokan lenni!). Kristóf nem vett részt a partizásban, végigaludta az egészet. Pedig volt három szülinapi torta, kukásautó-tologatás, sátorban-elbújás, padlón-elesés és sírás, meg persze a lufipukkasztás. Íme a kompromittáló fotók:

Már említettem, hogy sokszor vagyunk Nagyiéknál a Balcsin, mert van, amit csak ott lehet csinálni. Sorolom: napon megszáradt földigilisztákat fogdosni, fészekből kiesett rigófiókákat pátyolgatni (Csip-Csip azóta repülni is megtanult), füvet tépkedni és üres kakaósdobozba összegyűjteni, naponta tizenhétszer átmenni a szomszédba Beni kutyához, beülni Köröszt autójába és berregni a volán mögött, vadgalambok fészeképítési szokásait tanulmányozni, az udvarunkban dolgozó kertészfiú kigyúrt felsőtestét nézegetni (ezt a programot egyébként Anya erőltette...).

Persze amikor hazamegyünk A VÁROSBA, ott is van mit csinálni. Lehet például az Ikeában vicces kalapokat próbálgatni, a játszótéren kavicsokat enni, bevásárlókocsiban utazni, plázában shoppingolni és végre újra találkozni Kati doktornénivel... :)