Közeleg a karácsony, meg az év vége, ilyenkor állítólag számot szokás vetni. Már sok mindent elmeséltem magamról, de életem eddigi fél évének legfontosabb történését most szeretném veletek megosztani: a SZÜLETÉSEMET. Hát akkor, hajrá! (Anya integet, hogy csak finoman, vannak várandós mamák az olvasók között! Oké.).
Az úgy kezdődött (illetve végződött), hogy kilenc hónapig az Anyukám hasában laktam. Állítólag ezt mindenki így csinálja, vagyis majdnem mindenki. A doktor bácsi azt mondta, hogy június végén fogok megszületni, ezért Anyaci úgy döntött, hogy májustól már nem járunk be reggelente trolival a munkahelyére, hanem otthon készülünk az én érkezésemre. Mondtam már, hogy Anya biológia tanár, úgyhogy tényleg rákészültünk a dologra /ja, egyébként bioszból valószínűleg OKTV-t nyernék, annyiszor hallgattam a 8 hónap alatt a teljes tananyagot 5.-től 13. évfolyamig :)/. Jártunk kismama jógára, Anya pedig elkezdett homeopátiás (hoppá, hogy leírtam!) bogyókat szedni, hogy ha eljön az idő, könnyen kibújjak.
Ahogy közelgett a június vége, egyre sűrűbben kellett járnunk valami ctg-vizsgálatra, állítólag olyankor az én szívemet hallgatták. Egy keddi napon szokásosan ilyen hallgatózásra mentünk, és a doktor bácsi miután megvizsgálta Anyát, közölte, hogy 1 ujjnyira nyitva van a méhszája. Ez fogalmam sincs, mit jelent, de éreztem a doki kezét a kobakomon... Kérdezte Anyát, hogy nem fájt-e a hasa, de nem. Oké, jöjjünk vissza csütörtökön. Vissza is mentünk, akkor ugyenez volt a menet, de már 2 ujjnyi volt a méhszáj. Nem fáj? Nem. Azt mondta a doki, hogy hiába nem érez Anya semmit (őszerinte fakír), én már nagyon készülődöm, szóval holnap már cuccal jöjjünk vizsgálatra. Aznap Apával hármasban elmentünk még a kedvenc éttermünkbe és vártuk a holnapot.
Péntek reggel 9 órakor (semmi fájás!) aztán újra vizsgálódni akart a dokesz, de nem jutott semmire, mert hirtelen kipukkasztottam a magzatburkomat és a magzatvíz elöntötte a vizsgálót (Anya később nagyon megdícsért, hogy nem az otthoni szőnyeget kellett beadnunk a tisztítóba). Innentől felpörögtek az események: azonnal 10 perces fájásokkal indítottunk, aztán 5, 2, 1 percessé váltak és tizenegy órakor azt mondta a szülész néni, hogy nemsokára kint leszek és hogy ő is így akar szülni, mint Anya. Egyébként vicces volt, mert Anya egy nagy labdán ücsörgött, meg ringatózott, nagyon élveztem. Szerintem ő is, mert szinte végig ezt csinálta. A fürdőkádas rész elmaradt, mert oda azok mennek, akik lassan tágulnak, nálunk viszont erről szó nem volt.
A "nemsokára" fél háromkor következett be: ekkor már 3200 grammos, 54 centis testemet mindenki megcsodálhatta. Anya szorosan magához ölelt és nem engedett el jó sokáig. Örökre megjegyeztem az illatát, úgyhogy meg se próbáljátok őt lecserélni, rájövök! Nagyon büszke vagyok Anyukámra, mert semmilyen fájdalomcsillapítót nem kért (pedig azért biztos fájt neki egy kicsit). Csak csokit.
A legfontosabb: Apa végig bent volt velünk és segített Anyának. Masszírozta a derekát, mérte a fájásokat, csokit bontogatott, ja, és elvágta a köldökzsinórt! Akik Apán kívül még segítettek: Nyéky Boldizsár doktor bácsi és Kiss Anita szülész néni. Nagyon köszönjük nekik!
Anya azóta is sokat emlegeti ezt a napot, azt mondja, élete legszebb élménye volt és bármikor újracsinálná (nana, várjunk azzal a kistesóval!).
 |
| Apukámmal |
Ide vágó dal, Anya nagyon szereti, hallgassátok ti is végig:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése